Kibontás

Arra utal, hogy a hangszóró támogatja-e a többcsatornás egyidejű bemenetet, van-e kimeneti interfész passzív surround hangszórókhoz, van-e USB bemeneti funkciója stb. A külső surround hangszórókhoz csatlakoztatható mélynyomók ​​száma szintén az egyik kritérium a bővítési teljesítmény mérésére. A hagyományos multimédiás hangszórók interfészei főként analóg interfészeket és USB interfészeket tartalmaznak. Mások, például az optikai szálas interfészek és az innovatív digitális interfészek, nem túl gyakoriak.

Hangeffektus

A leggyakoribb hardveres 3D hangeffektus-technológiák közé tartozik az SRS, az APX, a Spatializer 3D, a Q-SOUND, a Virtaul Dolby és az Ymersion. Bár eltérő megvalósítási módszerekkel rendelkeznek, mindegyikkel egyértelmű háromdimenziós hangtérhatásokat kelthetnek az emberekben. Az első három a gyakoribb. A kiterjesztett sztereó elméletet alkalmazzák, amely a hangjel további feldolgozását jelenti az áramkörön keresztül, így a hallgató úgy érzi, hogy a hangkép iránya kiterjed a két hangszórón kívülre, így kiterjesztve a hangképet, és térérzetet és háromdimenziós képet adva az embereknek, ami szélesebb sztereó hatást eredményez. Ezenkívül két hangzásjavító technológia létezik: az aktív elektromechanikus szervo technológia (lényegében a Helmholtz rezonancia elvét alkalmazva), a BBE nagyfelbontású plató hangvisszaadási rendszer technológia és a „fázis fax” technológia, amelyek szintén bizonyos hatással vannak a hangminőség javítására. Multimédiás hangszórók esetében az SRS és a BBE technológiák könnyebben megvalósíthatók és jó hatásokkal rendelkeznek, amelyek hatékonyan javíthatják a hangszórók teljesítményét.

Hang

Egy meghatározott és általában stabil hullámhosszú (magasságú) jelre utal, köznyelven a hangszínre. Ez főként a hullámhossztól függ. Rövid hullámhosszú hang esetén az emberi fül magas hangmagassággal, míg hosszú hullámhosszú hang esetén mély hanggal reagál. A hangmagasság hullámhossz-változása lényegében logaritmikus. Különböző hangszerek ugyanazt a hangot játsszák, bár a hangszín eltérő, de a hangmagasságuk azonos, azaz a hang alaphulláma ugyanaz.

Hangszín

A hangminőség érzékelése egy hang jellemző tulajdonsága is, amely megkülönbözteti azt egy másiktól. Amikor különböző hangszerek ugyanazt a hangot játsszák, a hangszínük meglehetősen eltérő lehet. Ez azért van, mert az alaphullámaik ugyanazok, de a harmonikus összetevőik meglehetősen eltérőek. Ezért a hangszín nemcsak az alaphullámtól függ, hanem szorosan összefügg a felharmonikusokkal is, amelyek az alaphullám szerves részét képezik, ami minden hangszerhez és minden személyhez más hangszínt hoz létre, de a tényleges leírás szubjektívebb, és meglehetősen rejtélyesnek tűnhet.

Dinamikus

A hang legerősebb és leggyengébb részének aránya, dB-ben kifejezve. Például egy sáv dinamikatartománya 90 dB, ami azt jelenti, hogy a leggyengébb rész 90 dB-lel kisebb teljesítményű, mint a leghangosabb rész. A dinamikatartomány a teljesítmény aránya, és semmi köze a hang abszolút szintjéhez. Amint korábban említettük, a természetben előforduló különféle hangok dinamikatartománya is nagyon változó. Az általános beszédjel mindössze 20-45 dB körüli, és egyes szimfóniák dinamikatartománya elérheti a 30-130 dB-et vagy magasabbat. Bizonyos korlátok miatt azonban a hangrendszer dinamikatartománya ritkán éri el a sáv dinamikatartományát. A felvevőeszköz saját zaja határozza meg a rögzíthető leggyengébb hangot, míg a rendszer maximális jelkapacitása (torzítási szintje) korlátozza a legerősebb hangot. Általában a hangjel dinamikatartománya 100 dB-re van beállítva, így az audioberendezés dinamikatartománya elérheti a 100 dB-t, ami nagyon jó.

Teljes felharmonikusok

A kimeneti jel azon extra harmonikus komponenseire utal, amelyeket a bemeneti jelhez képest a nemlineáris komponensek okoznak, amikor az audiojel forrása áthalad a teljesítményerősítőn. A harmonikus torzítást az okozza, hogy a rendszer nem teljesen lineáris, és az újonnan hozzáadott teljes harmonikus komponens négyzetes középértékének százalékában fejezzük ki az eredeti jel rms értékéhez viszonyítva.